Cserépkályha

” Megfigyeltem, hogy már tüzet gyújtani is nehéz. Egy cserépkályhában, lobbanó forgáccsal, újságpapírral és száraz fahasábokkal olyan tüzet gyújtani, mely a hideg kályhában lángra kap, eleven marad: már ehhez is ügyesség kell
és gyakorlat.”         (Márai Sándor)

A zárt tűzterű kályhák, amelyeket már szinte kizárólag fűtésre használnak, régen még többcélú kemencékre hasonlítottak. Mivel a kályháknak később csak fűtőfunkciójuk volt, ezért igyekeztek minél jobb hatásfokot elérni. Kezdetben a kemencékhez hasonlóan agyagból készült kályhák falába cseréptányérokat tapasztottak, amelyek megtartották a meleget, tárolták és fokozták a kisugárzását is. Később azután külön erre a célra készítették az ún.kályhaszemet, egy befelé mélyülő négyszögletes tálat. amely a későbbi kályhacsempék közvetlen őse. Ezeknek a ház rangjától, gazdagságától függően hihetetlenül változatos forma- és színvilága alakult ki.
A kályhák felépítése és működése egyszerűen megfogalmazható:
a helyiségben rakott tüzet olyan fallal veszik körül, amelynek a hőtárolását és hőleadását mázas kerámialapokkal növelik majd az így kialakult zárt térből az égés során keletkező füstgázokat a kéménybe vezetik. A hagyományos építésű cserépkályhák ezen az elven működnek. Az egy füstjáratú  cserépkályhák fejlődése során a különböző típusok egymástól csak annyiban különböznek, hogy a kályhások olyan szerkezeti megoldásokra törekedtek, amelyekkel a kéményen át távozó füstgáz hőjét előzőleg minél jobban elvonják. Ehhez a füstgáz útját a kályhán belül ún.füstjátatokkal, füstjáratrendszerekkel hosszabbá kellett tenni. Minden esetben meg kellett találni az optimális egyensúlyt a füstjáratok hossza, és a kémény huzata között.